A vízipipa először Észak-nyugat Indiában bukkant fel a pakisztáni határ mentén található Rajastha és Gujaran városok környékén, körülbelül 1000évvel ezelőtt. Ezek a vízipipa típusok nagyon egyszerűek és primitívek voltak, rendszerint a kókuszdió kemény héjából készültek és ebbe erősítettek bele egy „csövet”, valamint egy „fejet”, amibe a dohány került. Ilyenkor még nem a ma ismert vízipipa dohány került felhasználásra, az aroma alkalmazásáig még több száz év telt el. Általában viszont nem feltétlen dohány került a vízipipa fejébe, hanem hasis vagy ópium, a kulturális tradícióktól függően. A vízipipa eljutott a Perzsa Birodalom teljes egészébe, Pakisztánba, Afganisztánba, Közép-Ázsia egyes részeibe, valamint Afrika északi részének arabok által benépesített partjaira is. A tömbeki néven ismert vízipipadohány (és dohányzási forma) Perzsiában külön utat járt be. A tömbeki egy nagyon sötét színű dohány, amit ma Iránban termesztenek. A tömbeki dohányt először is alaposan kimossák, mert rettenetesen erős ízű. Ezután ezeket a „dohánycsíkokat” rátekerik egy régi stílusú, henger alakú kerámiára, amire rárakják a szeneket. A szenet közvetlen a nedves dohányra rakják, ami felerősíti az ízét. A Perzsa Birodalomban a vízipipa még mindig kézzel készül, fából faragva. A XIX. században elterjedt a cigaretta, így a vízipipa szokása Indiában a nőkre maradt, hisz nekik nem kellett elhagyni otthonaikat. A nők vízipipázhattak mind otthon, mind időtöltésként is.

Amikor a vízipipa megtette útját 500évvel ezelőtt Törökországba, elsősorban az értelmiségiek és a gazdagok éltek vele. Ez azt is jelentette, hogy változott a kinézete, modernebb és „divatosabb” lett, jobban hasonlított a ma ismert vízipipákhoz. A felhasznált anyagok tekintetében a fát kezdték hanyagolni, helyette sárgarezet és üveget alkalmaztak. Díszítésként bonyolult festéseket és mozaikokat alkalmaztak, ezzel is elegánsabbá téve a vízipipákat. A népszerűsége 2-3 évszázaddal ezelőtt nőtt meg, ahol főleg a kávézókban kínálták az ízletes dohányokkal tömött vízipipákat. Az ottani pincéreket ugyan úgy kezelték akár a séfeket, nagy hangsúlyt fektettek a tökéletes vízipipa felszolgálására. A vízipipázók és maga a vízipipázás kultúrája az arab világ délebbi részeit is meghódította, elsőként Libanont és Szíriát, ahol megkapta egyik ismertebb nevét: argile. Ezután elterjedt Egyiptomban és Marokkóban, ahol úgy nevezték: shisha. Napjainkban a vízipipa bárok és kávézók fontos helyei a baráti összejöveteleknek, a politikai történések megvitatásának. Kuwait-ban és Szaúd-Arábiában ezeket a bárokat csak férfiak látogathatják.

Az idősebb muszlim generáció most is szívesen tömi meg hasissal vagy ópiummal a vízipipáját, ezért a társadalmi megítélése a vízipipának (főleg Európában) elutasító. Szerencsére, ahogy egyre ismertebbé válik a vízipipázás, úgy lesz egyre elfogadottabb is, mindenféle megbélyegzés nélkül és ismerik fel, hogy aromával kevert dohányok, ásványok az általánosan használt felhasznált anyagok a vízipipában.